Jókai Mór

A lőcsei fehér asszony

TARTALOM

I.                 Az elmúlhatatlanok (Tájékozás)

II.               Német magyarok

III.              A kétfejű gyermek - Az irámszarvas és a százszorszép asszony

IV.              Szent Jakab és Luther Márton - Német palást - Sáfránykérdés a tanácsban

V.               A tizenkét apostol - A feltámadt Lázár

VI.              Ki az a Fabriczius?

VII.             A ketterhäuschen; a jezsuita szeglet, a kőember és a kőasszony

VIII.           A madár a kalitban

IX.              Vagy a hajat, vagy a fejet!

X.               Az ablakban, a tűzhelynél, a bölcső mellett

XI.              A dűlőrács szabadalma, meg a sánta doktor

XII.             Regina mea

XIII.            A megszabadított leány. A megjutalmazott udvarló. A város veszedelmes titka

XIV.           A csalhatatlan panacaea

XV.             Te Deum laudamus et caetera

XVI.           A Valhalla és a vegyes törvényszék

XVII.          A föld alatti út

XVIII.         Áruló és szabadító. Egy élő, aki halott akar lenni, s egy halott, aki fel akar támadni

XIX.            Mikor a tűz és víz egyezkedik, s aki a kettő közé odaszorul

XX.             A fehér zászló meg a piros zászló

XXI.            Krasznahorka - A dervisgenerális - A védszent

XXII.          Az elátkozott ünnepnap

XXIII.         A szenvedések leánya

XXIV.         Azok a kis ágyúk

XXV.          Nagy a dínomdánom

XXVI.         A levelek tragédiája

XXVII.        Egy király, akitől mindenki fél, s egy asszony, aki senkitől sem fél

XXVIII.      A nyaktörő versenyfuttatás

XXIX.         Pintye Gregor képmása

XXX.          A hajporos hölgy - A kaszált rend a majthényi pusztán

XXXI.         Viszontlátás és jutalom

XXXII.        Egy ember, aki senkitől sem fél, csak az Úristentől, s egy gyermek,
aki semmitől sem fél, még a haláltól sem

XXXIII.       A dühös oroszlán az üvegkalitban

XXXIV.      A jégbarlang

XXXV.        Triplex philosophia

XXXVI.      A várt jutalom

XXXVII.     A Pelargus fogadása

XXXVIII.    Recidíva

XXXIX.       Váratlan fordulat

XL.             Mi lehet egy elejtett szóból?

XLI.            Azok a veszedelmes levelek

XLII.           Az imádságoskönyv

                   Utóhang

I. FEJEZET
Az elmúlhatatlanok

(Tájékozás)

Lőcse várost, a Szepesség székvárosát, most is az a bástyafal veszi körül, mely századokon át a legerősebb ostromoknak volt tanúja; ugyanazok az őrtornyok rajta, amikben a céhek férfiai összegyűltek, ha ellenség támadását kelle visszaverni. A kősánc vízárkaiból most már buján tenyésző gyümölcsöskertek fáinak koronái emelkednek elő; s a rejtekajtók, amik a bástyák üregeiből a szabadba vezettek, nincsenek már titokban tartva.

Egy ilyen hajdani titkos bejárat ajtaján van egy festett kép, mely kivitelében művészi ecsetre vall. Szebb rámát nem választhatott volna festő a művének. Mély, tömör bástyaboltív a kép kerete, zöld mohával, vadvirággal kicifrázva, felülről virágos folyondár csügg róla alá; a hozzá felvezető lépcsőket díszíti a vadsóska és bodzabokor. A déli nap csak a levélszőnyegen át vet zöldes félderengést a festményre. Egy fehér ruhás hölgyet ábrázol az a kép, vállán keresztülvetett veres kendővel; a hölgy szemei a távolba néznek, egyik kezével hívogatólag int, a másikkal egy kulcsot tol az ajtó zárába. A kép igen régi. Az alatta fekvő kert a Probsztner családé, mely rég idő óta birtokosa e helynek. Egyik ősük festette ezt a képet az ajtóra a század elején.

De ez a kép nem áll egyedül. Benn a városban, a Török-féle ház udvarában, a belső épület emeleti folyosója végénél, a nagy puszta falon van egy másik kép, freskófestmény, mely még régibb keletű. Ott is ugyanaz a nő, fehér pongyolában, amint egy nyitott ablakszárnyon kitekint; jobbjával köntösét keblén összevonja, bal kezével hívogatólag int:

Az első képet a mély boltív megvédte az idő viszontagságaitól, csak az ajtó táblázata nyila­dozott szét az eresztékeiből; az utóbbi már össze van repedezve és megkopva; de az arc mind a kettőnél jól kivehető még most is.

Még azután van egy harmadik kép is, melyben ugyanazon arcvonásokra ismerünk. Ez a kép olajfestmény. Ott hever ráma nélkül a hajdan „mészárosok tornyának" nevezett donjon tágas termében, melyből csigalépcsők vezetnek fel a bástyára. Régi zászlók, ócska képek egy szeg­letben felhalmozva; azok között megtalálja a kutató a „fehér asszonyt"; de itt már az akkori magyar divatú díszöltözetben, három sor bogláros főkötővel, drága csipke nyak­fodorral, aranyhímzésű, átlátszó ingujjakban, amiken a fehér kar keresztülvilágít, keblét skófiummal hímzett vállfűző szorítja, derekát gyöngyös öv; kezében szegfüvekkel és tulipánokkal hímzett zsebkendő. Arckifejezése első tekintetre megnyerő, hódító; míg ha tovább nézi az ember, valami félelmetest, gyanúkeltőt talál benne, hogy aztán, mikor még egyszer visszatér hozzá, ismét megtalálja rajta azt a varázst, mely az ellenmondó kifejezéseket kibékíti.

E képnek eredete egy hagyomány, melyet egyik ivadék a másiknak szájról szájra adott. Mindenki tudja, hiszi, hogy az valóban így volt; hogy e kép élő mása valóban megtette azt, amiről emléke fennmaradt; találgatják, tapogatóznak, fürkésznek utána, hogyan tehette azt? Egyik megoldási mód a másiknak ellentmond.

Vannak, akik az egész történetet a megörökítő képpel együtt a mesék közé sorozzák; de ezeknek ellentmondanak az írott adatok. A történetbúvár segélyére jön a mesemondónak, s okmányokat fedez fel, amik nagy vonásokban vázolják azt a női jellemet, amelynek létezését tagadni nem lehet, megérteni nehéz. Bevégzett pöriratok tanúskodnak a történetről, anélkül, hogy azt földerítenék: megérthetetlen talányokat hagyva fenn, amik fölött a bíró sem mert ítélni.

Azt beszélik, hogy ez a nő elárulta a nemzetét.

Az első és egyetlen nőalak az egész magyar történelemben, aki nemzetáruló volt.

De hiszik, mondják, bizonyítják, hogy az volt.

Azért festik a képét az ajtóra, a falakra, abban a helyzetben, aminőben az árulást elkövette; azért nem engedik elmúlni, csendesen meghalni, mint más kiszenvedettet, akinek a rádobott hanttal bocsánatot is ad a világ; azért kényszerítik fényes nappal kísértetképpen megjelenni, példának odaállni; csábtekintetével századokon át rossz hírét hirdetni, ahol a gyermekek egymásnak mutogatják: „Nézd: ez volt a fehér asszony, aki a hazát elárulta".

...A neve: „Korponayné, Ghéczy Juliánna."

És ugyanez a Ghéczy Juliánna később mint önfeláldozó vértanúja a nemzeti szabadság ügyének, tűnik le a láthatáron.

Jön, mint egy üstökös, s leszáll, mint egy csillag.

Hol a megoldás az ég-pokol különbségű ellenmondás között egy nő jellemében?

Két lelke volt-e ez asszonynak?

Minő indulatok, minő szenvedélyek vezethették a kezdettől a végezetig?

Ha csupa gyöngeségből állt volna a jelleme, akkor könnyű volna a csomót megoldani: szeszély, csapodár vágy, könnyelműség elég magyarázat egy asszonyi kalandorélethez; de mi indokolja az átmenetet a gyöngeségbül a törhetlen erőbe, midőn nem egy hosszú élet, hanem csak rövid nehány év esik közbe.

Hogyan lehet az, hogy egy nő, aki egyszer egy csókért odadob egy országot, másszor megint azért az országért odadobja saját ifjú szép fejét?

Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. Ami valamikor bűn volt; az most erény; ami szégyen volt, az most dicsőség. Az a nagy láng, ami egykor hevített, most már hamu. Óriások, akik melleiket egymásnak vetve dulakodtak, orszá­gokat taposva, most békén gereblyézgetik egymás mellett a feldúlt földet, s répát ültetnek a diadalok vérmezejébe. Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a jelenkortól, nem bocsánatot a múlttól.

A múltnak árnyait csak a költőnek van joga felidézni: mit tettek, mért tették?

A lőcsei fehér asszony majd megfelel arra.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Krasznahorka, az Andrássy család ősi fészke; egyike azon kis számú magyarhoni váraknak, amik még nagy részben lakható állapotban vannak. Sok régi ereklye van még most is e hírhedett sziklafészekben. Ami legnevezetesebb mindazok között, az egy első emeleti szobácskában látható üvegfedelű koporsó.

Ez átlátszó födél alatt alszik az Andrássy család ősanyja, Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné.

Valóban alszik.

Százhetvenhárom éve múlt annak, hogy e koporsó födele reáborult, s ez idő nyomtalanul tűnt el fölötte. Teste ép, mintha csak napok múltak volna el halála óta. Nincs bebalzsamozva; arcszíne nem viseli magán a múmiák visszataszító cserszínét, vonásai nincsenek eltorzulva; a bőr szép fehér, a haj fekete; az arc nyugalma andalító. A szempillák félig nyitva vannak még, s a szaruhártya épen mutatja a hajdani szemszivárványt; az ajkak fájdalmasan szelíd mosolyra vannak nyílva, s látni engedik a fogak gyöngysorait. Semmi nem tanúskodik rajt az enyészetről. A halotti köntöst koronkint elmállasztja rajta a mindent elemésztő idő: selyem, gyapot porrá válik, csak ő maga nem; újra öltöztetik; ki tudja, hányadik halotti köntösét viseli már? A kő porrá, a vas rozsdává lett körülötte; csak az örökalvó nem változott meg.

Senki sem tudja okát adni e természetfölötti tüneménynek. Fiai, unokái, dédunokái, akik vele egy sorban feküdtek, mind porrá lettek már, s ő még mindig virraszt fölöttük.

Jobb karja, ami más elhunytaknál a ballal összetéve, a halott keblén szokott nyugodni, félmagasan fel van emelve, olyan mozdulattal, mintha hívni, ölelni, inteni akarna valakit. Megmagyarázhatlan mozdulat a halál után. A felemelt kar keze oly finom, átlátszó, még minden köröm megvan rajta.

A köznép szentnek hiszi, s búcsúra jár hozzá. A szájhagyomány éppen úgy megőrizte áldott hírét, mint testét a természet csodái. Védangyala volt a népnek, és azoknak, akiket szeretett.

Mit tett, mit szenvedett, titkolva mindig ez örökalvó, nem tudja már senki. Mire vár még? Mért nem siet föld anyja porával porként ölelkezni? Kire vigyáz itt fenn? Kinek int örökké felemelt kezével.

Talán a költőnek szabad megkérdezni tőle.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ennek az elmúlhatatlan halottnak a férje volt az az Andrássy István tábornok, aki alatt Lőcse elesett.[1]

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

II. FEJEZET
Német magyarok

1710. Szilveszter napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piacán.

A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stílben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott címerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják, akik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint alakított oszloptornácok, az egyiknek az oszlopai harántul dűlnek a háznak, mint egy egyiptomi gúla szelvénye, a másiké tömör kapunyílások rendét mutatja, úgy hívják őket, hogy „lábas házak". A tér legnagyobb részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva, mely kettős boltíveken nyugszik.

Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényűzésre szolgáló cikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és nyugot között. Karavánjai Smyrnától Danckáig járnak szakadatlanul. A szaracén sejkekkel éppen úgy egyezségük van, hogy őket rablótörzseik ellen védelmezzék a pusztában, mint a hajdemákok harambasáival, akik a Kárpátok közt uralkodnak. Három világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. Amellett a saját ipara is versenyez a külföldével. Hírhedettek a harangjai, mik a legkisebb csengettyűkig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a halmaza a posztó és len kelmének, amiknek a nevei hosszú sorban olvashatók felírva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; ennyi denár, ennyi forint a kamuka, a tabit, a fajlondis, a remek, a saffór, a rázsa, a perpeta, a hernász, a kvinet singje, s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály szerint! Ott láthatni a mesterséges óraműveket, miket lőcsei művészek alkottak; egész boltok ragyognak a felhalmozott ezüst ötvösmunkáktól; aranyműveseik magyar zománc műveit meg éppen nem is tudják utánozni a külföldön. A drága prémek halommal állnak a kis szekereken; felaggatva a fogasokra a sokféle subák, a legkeresettebb árucikkek a téli évadban; csamlottbul és csimazinbul a közrendű népnek, sójaposztóbul gereznák a polgárasszonyoknak; tarka selyemmel hímzett szedrázsiából a patríciusnők unnokái.

Újesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyús csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaik­ra omló hajuk nyusztkalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött, arany csipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett, pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve.

A nagy tolongásban zsinóros egyenruhájú hajdúk tartják fenn a rendet, s a perlekedőket viszik fel egyenesen a vásárbíróhoz, ki a nagy „kereskedőház" nyitott tornácában szolgáltat igazsá­got; ez egyúttal a börze, ahol a nagykereskedők szerződéseiket kötik; a tornác alatt mindjárt a pénzváltók padjai, ahol a világ minden pénznemeit meg lehet találni.

S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, ami külső viseletére nézve Árpád és Tuhulum ivadé­kaihoz hasonlít, csupa merő német.

Még az első magyar keresztény királyok alatt telepedtek ide. A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek.

Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres arisztokráciának, s félvállról néznek le a „kivételképpen" közéjük települt egynéhány magyar nemes úrra. S a kispolgárság sem az, ami más német városok alsóbbrendű népe. Ez egy harcban edzett, fegyverhordó osztály; mind a harmincnyolc céhnek a céhmestere egyúttal hadnagya is; s az első ágyúszóra mindenik céh tudja, melyik toronyban kell megjelennie, fegyverestül.

Soha még ellenség az ő kapujokon erővel be nem tört.

Még a nagy tatárdúlás keserves korszakában is ez az egy hely dacolt Batu kán minden csordáival. Itt volt a Lapis refugii (a menedék sziklája), mely oltalmul szolgált az egész ország bujdosóinak. Annak a kövei vannak beleépítve ezekbe a templomokba, palotákba.

Annyi viszontagságon századok során át ezek a német magyarok mindig a legtántorít­hatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt. Ha nem volt nemzeti fejedelem, megtették a városukat respublicának, s éltek, mint Velence vagy Ragusa a saját kormányuk alatt, s verettek pénzt a saját városuk címerére, ami Magyarország címerének egy kiszakított darabja: a hármas halom, tetejében a kettős kereszttel, amit két ezüst oroszlán tart fenn. Ennek a címernek a monogram­ját viseli minden házajtó, minden kapubolt és minden férfi a pecsétnyomó gyűrűjében, aki nem a patríciusok osztályához tartozik. Ezeknek saját címereik vannak. Némelyik mutatja a polgári pályán szerzett érdemeket. Kalapács, patkó, harapófogó; - szőlőtaposó kád, a benne táncoló martiális, kalpagos daliával; egy koszorúzott vasmacska; - egy olajütő sajtó; - egy medve, aki könyvből olvas; - egy gyalu és cirkalom; - egy szivattyús kút oroszlánnal; - egy cirkalmas férfi templommal és toronnyal; - három kalász és a pelikán; - egy mérleg, egy olajághozó galamb; - de vannak aztán más címerek, amik a harcmezőn nyert diadalokra utalnak: az oroszlánon nyargaló páncélos lovag; - a három nyilat tartó marok; - a mezítelen gyermek a kivont karddal; - a fanyűvő vadember; - kardfogó saskesely; - medve a pallossal; meg mások, amik vértanúi emlékeket örökítenek meg: egy halálfő letört gyertyával; - két átlyukasztott kéz; - egy címer pedig magát az ördögöt ábrázolja, szarvakkal és hosszú farkkal: az a Täufel családé. És a többiek is, kiket a magyar királyok mint kiváló híveiket tüntettek ki, csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabriczius, Alauda, Engelmayer, Cornides, Kramerius, Ursinus, Lateiner, Pfannschmidt, Rhael, Richthauser, Gosznovitzer, Amman, Lang, Rholler, Rompauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard; Tribel, Raicheburg, Borad, Zabeyer és a többi: egy egész tömeg ősrégi patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de különösen a magyar szabadságharcok történetében.

lI. Rákóczi Ferenc korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek a második ágyúöntő műhelye. Ha egy elveszett csatában ott maradtak ágyúi a kurucoknak: a lőcseiek rögtön előállították az újakat, s Antaeusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mundérja, csak Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.

Nagyon is megbecsülte ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezérei. Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kuruc tábornok vezérlete alatt, aki egyúttal a kuruc sereg legdaliásabb alakja, s leventei délcegségre még fejedelemnek sem enged. Andrássy István báró uram őméltósága.

Hanem azért, hogy kuruc sereg tanyázik a városban, mégsem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt Czelder Orbán hajdúi; szepességi fiúk, mecenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart bajuszuk, farkasbőr kacagányuk azt hirdeti, hogy kurucok, hanem azért németek: német kurucok. Rákóczi Ferenc legjobb katonái.

Tíz órakor megkondul az öregharang a nagy templom tornyában, első versét kongja a készülőnek a Szilveszter-napi isteni tisztelethez.

A zsibongás a főtéren a harangszóra még nagyobb lesz, az egész vásáros nép odagyülekezik, csörgős szánok sikamlanak végig a havon, lovas daliáktól kísérve. A vásáros nép azért folytatja a dolgot. Nincsenek itt pápisták, akik azt kívánják, hogy a mise alatt zárva legyenek a boltok. Az egész város protestáns, s nagytiszteletű Zabeyer Jób uramnak egészen mindegy, hogy mit csinálnak odakünn a piacon azalatt, amíg ő odabenn a templomban prédikál.

Ez a templom pedig a büszkesége a lőcseieknek. Tele van királyok és dynasták emlékeivel, akik itt időztek, a várost fejedelmi összejövetelek helyéül választák, kegyeikkel elhalmozták, hamvaikat ide temettették, szobraik, sírköveik, padjaik ott pompáznak most is.

A pompás kathedrále Szent Jakab nevét viseli. Az oltár, a faragó- és festőművészet csodaszép remeke; az óriási tabernaculum, mely egy darab kőbül van faragva, a nagyszerű orgona, mind a régi patríciusok buzgalmáról és bőkezűségéről tanúskodik; hanem ez idő szerint protestáns szertartás mellett dicsérik benne az Istent. Mindent úgy hagytak benne, ahogy a katolikus világban volt, a szobrokat, a festett képeket; csupán az oltár tábláit szokták bezárni azalatt, amíg a reformált szertartás végbemegy.

Maga a környéke is a főtemplomnak egy nagy mauzóleum. Ez idő szerint legféltettebb helye a városnak, melynek fenntartását minden kapitulációban gondosan megőrizték. Körülveszik azt a város nagyjainak, nevezetes embereinek síremlékei. Művészi faragványú dombormű­csoportozatok, mik bibliai jeleneteket ábrázolnak: Jákob álma, Júdás árulása, Krisztus a Gecsemáne-kertben; az utolsó ítélet, a feltámadás, a Megváltó mennybemenetele; ez utolsónál az apostolok, kik térdre borultan bámulnak a felszálló Krisztus után, olyan derék, becsületes, zsinórdolmányos, sarkantyús csizmás magyar polgároknak vannak ábrázolva, hogy arról mindenki megtudhatja, miszerint ez hazai művésznek a remeke. Még jobban bizonyítja ezt a Sámson bas-relief, aki a szamárállkapoccsal filiszteus tábort fenyeget; mert ez meg tökéletes képmása I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek, ki Bécs elleni hadjárata alatt huzamos ideig tartotta Lőcsén székhelyét.

Azonban ide a főtemplom falai alá temetkezni csak a patríciusok előjoga, meg az olyan kitűnő férfiaké, akik mint tudósok vagy lelkipásztorok kiérdemelték, hogy a hálás utókor márványemléket emeljen hamvaiknak.

III. FEJEZET
A kétfejű gyermek - Az irámszarvas és a százszorszép asszony

A nagy harangozásnak mégiscsak az lett a következése, hogy igen sok nép felgyűlt a templomba. Egyrészt áhítatosságból, másrészt pedig azért, hogy az új ruháját megmutassa, amit most vett a szilveszteri sokadalomban.

Nehogy pedig ezt az utóbbit a laikus olvasó valami insinuatiórinak vegye, tehát jó lesz felvilágosítást adni róla, hogy igenis az új ruháját, amit éppen egész új évre vásárolt valaki, nagyon szükséges minden embernek bemutatni, mielőtt a viseléséhez kezdene; mert azért áll ott a templomajtóban főbíró uram, a tanácsbeliekkel együtt, hogy minden bemenőt szemügyre vegyen, vajon a rangját megillető öltözetet húzta-e fel a hátára, mert ha nem azt húzta fel, azonnal visszakergeti, hogy cserélje ki a nem számára született katufrékot. A törvény e tekintetben kérlelhetlen s amint nem szabad a fusernek olyan ruhát felölteni, amilyenben a céhbeli mester jár, éppen úgy visszafelé sem szabad senkinek degradálni magát, s a patrícius nem kuszpitolhat polgárdolmányt; s ez igen jól van: aki úr, legyen úr!

Ahol van ni! Már fogott is egy áldozatot Alauda uram. (Ez a bírónak a neve.) Mégpedig egy tanácsbelit. De Hortis, fegyverrel és vassal kereskedő patrícius urat. Ez egy öles termetű atlétai alak, akinek csak két hibája van: az egyik az, hogy a bajusza nem akar kinőni, akárhogy viaszkolja is össze azt a négy szálat innen-onnan, a másik meg, hogy a hasa nagyon is előredomborodik. Az elsőért nem akarják neki elhinni, hogy már nem fiatal ember, a másodikért pedig azt nem, hogy még fiatal.

Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A bírói pálcának az arany­gombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert: s mikor az egyik szemöldökét felhúzza, a másikat pedig lehúzza, az előérzetet nyújt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad?

- De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán nincs begombolva.

- Hogy látta meg onnan alulról? - dörmögi a bajusztalan óriás.

- Bírság: egy pint bor! - szól a kérlelhetetlen ítélő bíró, amire a többi szenátor urak helyeslően integetnek.

A bíró úr háta mögött áll egy hosszúra felmagzott, diákképű ifjonc: ez a bírónak a fia. (Az anyja ám ennek olyan magas termetű a családban.) Ez a „bírság" szóra ijedten kezdi begombolgatni a szétnyílt kabátját.

- Óh, te fiam, csak hagyd úgy, téged senki sem bírságol meg érte. Csak a szenátorokra szól a törvény. Mert ha egy gombot szabad nyitva hagyniok, akkor kettőt fognak nyitva hagyni, s ha kettőt megengedünk, az egészet végig kigombolják, s utoljára panyókának viselik a mentét. Principiis obsta!

Ezenben egymás után érkezének a templom nagyszerű boltíves ajtajához a városbeliek, minden családapa a maga élete párjával és gyermekeivel, akik a szenátorok során végig­haladva, emberségtudással üdvözölték a tanácsbelieket egy „prosit Sylvester"-rel. Alauda uram valamennyit a nevén köszönté, s elmondá, hogy melyik hol lakik, és mi a világi foglalkozása.

A templom bejáratát pedig nem foglalták el a koldusok csoportjai, ahogy másutt szokás: Lőcse városában koldusnak nem szabad lenni. Idegen koldust a kapukon be nem eresztenek, bennszülött polgár pedig, ha olyan szerencsétlenség éri, hogy a vagyonát elveszti, annak a számára ott van a „harangozó ház", abba elhelyezik, mindennel ellátják; de rongyos ruhát Lőcse város ruházati szabálya semmi szín alatt meg nem enged.

A bélpoklosok számára pedig külön ápolóház van építve, s saját kápolnájuk van, amelyben Istent dicsérik, „leprosorum ecclesia"; a kelyhet, melyből az Úr vacsorája borát itták, ma is tartogatják még.

Ezenben az orgona megszólal odabenn, s a templom atyja kijön jelenteni, hogy a kántor már elkezdte a hívekkel együtt a „Perelj uram perlőimmel" zsoltárt.

- Ha elkezdte, hát csak folytassa - mond bíró uram. - Sok verse van annak. Még mi nem megyünk be! Várunk valakire „Frauendienst, vor Gottesdienst." Elébb az asszonynak, azután az Úrnak!

- Nagy gavallér, bíró uram! - jegyzi meg erre Engelhard patrícius. (A híres harangöntő milliomos a maga idejében.)

- Kegyelmed tudhatja azt legjobban, Engelhard szenátor uram, mert a nemesi címerében egy koronás asszony vagyon.

- Kérem: az angyal!

- Angyal vagy asszony, az mindegy. Gyakran az angyalok nem segítenek annyit az emberen, mint az asszonyok, s a gonosz angyalok nem tesznek vele annyi rosszat, mint az asszonyok. Ez a mienk pedig képes mind a kettőre. Valamiféle korona még fogja érni a fejét.

- Honnan gondolja kegyelmed?

- Mert nagyon kívánja. S amit egy asszony kíván, az megtörténik, ha mindjárt napfogyatkozást kívánna is. Ez a mienk olyan asszony: amikor megérkezett, mindjárt kipróbáltam; első nap tisztelegtem nála, s bárónénak címeztem. Ezért úgy megharagudott, hogy majd kivert a házbul.

A szenátor urak csendesen nevettek.

- Mi az? Mit nevetnek? - tudakozódék a hosszú termetű úrfi az apja vállán áthajolva.

Alauda uram hátra csavarta a fejét.

- Te Wencezlauz, kóstold meg csak nyelveddel, hogy milyen édes ennek a templomajtónak a kilincse?

A nagy gyerek megtette, s a hideg vas természetesen úgy odakapta a bőrét a nyelve hegyének, hogy feljajdult rá.

- No legalább ma nem fogsz többet beszélni - mondá Alauda uram, s azzal a szenátoroknak beszélt tovább. - Másnap grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap hercegnőnek címeztem: de még az orcámat is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak.

Akik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, ahogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, ahol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a kathedrálétul, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön őkegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai irámszarvas van fogva, amit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát ara­nyozott szirén képezi, koronával a fején (a Visnyiavszkyak címerjelvénye), belül szarvasbőrrel van a szán kibélelve; abban ül a várva várt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak, másodmagával; a másik egy kis hároméves fiúcska.

Ellenben elég nagy kíséretet hoz magával. Az irámszarvas előtt lóstat a tollbokrétás kengyel­futó; a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét úri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia Andrássy István báró, fejedelmi tábor­nok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kuruc ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos kapitány, akit Löffelholtz tábornok túszul küldött ide, a neve Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a francia mérnökkari tiszt, az erődítmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez Korponay János kuruc kapitány, a férje a százszorszépnek, a híres szép Garamszegi Géczy Júliának.

Amint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az irámszarvasra a maga nyelvén. A széles, tehénorrú, bivalnyakú marha megérti ezt az ismerős szót és rögtön megáll.

- Üh! Micsoda szarvasló ez? - kérdi Wencezlauz.

- Az én időmben úgy hítták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél - felel neki az apja bosszúsan, s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést. - Nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!

- Hühühü! - kacagja el magát a diák odahátul. - Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.

Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.

- Mikor én Wittembergában tanultam az asztronómiát, már akkor Kopernikus megszületett; - meglehet, hogy azóta már meghalt... Te stomfáksz! - tevé hozzá halkan.

A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kísérő tábornok, anélkül, hogy a lovárul leszállt volna.

Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.

- Kegyelmességed nem jön be a templomba? - kérdé a hölgy kísérő lovagjától.

- Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok - felel rá szabad szájjal a lovag úr.

- Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi templomunkba belép, maga is rögtön a lutheránus hitre tér át?

- Nem félek bíz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se halottakban.

- Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?

Andrássy István nevetett.

- Van a bátyáim közt egy barát is, aki imádkozik mind az ötünk helyett.

- No hiszen, az imádkozik még csak szépen.

(Ez volt az a „dervisgenerális", akitől a németek és rácok jobban féltek, mint valamennyi kuruc vezértől.)

- Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? - kérdé az úrhölgy.

- Annak meg inspekcióra kell menni.

Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kíséretet, a templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatva, ami tengeri mókussal volt bélelve. Az úrnő feje selyemfátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül csavarodva, az arcának csak egy kis részét engedte láttatni. S ami leginkább megnézni való lehetett volna az arcon, azok a varázstevő szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.

Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.

- Királyném! Hogy van „dicsőséged" megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?

A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnő, alig hallhatóan suttogva:

- Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.

S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő felé fordult.

- Hű be szép asszony volt ez! - fohászkodék fel Wencezlauz úrfi.

- No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, akinek ha azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Óperenciákra, hát oda is elmegy, és megint visszajön.

- De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? - tudakozódék a hosszú legény.

Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márványpadlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai „Fuchs".

- Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbatéának issza.

A templom atyja másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.

- Mindjárt! Azonnal - mondá Alauda uram. - Csak még a tudós doktor Cornidest várjuk be, amott jön a szekerén.

Dr. Cornides nagy messze földön elhíresedett orvos volt, Lőcse szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: háromszegletű kalappal, allonge-parókával, simára borotvált arccal, bársony wammszban, csatos cipőkben, amik ezenfelül meleg posztómamuszokba voltak dugva. Aki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem bírta; keréken járó zsöllyeszékben gördí­tették végig az utcán, s ha abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odábbmenni.

Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.

- Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Szilveszter napja! A kétfejű gyerek orákuluma nem teljesült! Hehehe!

- Itt van, de „még nem múlt el Martius Idusa" - felelt rá a tudós asztrológus, s tovább evezett a két mankójával.

- Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? - sürgölé Wencezlauz úrfi rögtönösen.

- No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az idei újesztendő napján éppen éjfél után egy órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, akinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a képmását a musaeum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doktor Cornides a maga abrakadabrái segítségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben az esztendőben két bírája lesz egyszerre Lőcse városának. Az orákulum azonban nem teljesedett be, lévén ma Szilveszter napja, és mind e mai napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbírája: Josephus de Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, szenátor urak, most már vonuljunk be, hallom, hogy az orgonista a himnuszhoz játssza a preludiumot.

IV. FEJEZET
Szent Jakab és Luther Márton -
Német palást - Sáfránykérdés a tanácsban

A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert annak a pompáját nemcsak a művészi remekelés teszi nevezetessé, de még inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, amik minden egyes oltárműhöz, katedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia nem járhat végig közöttük anélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve azt mondaná: „Csiribiri emberek!" Ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az ajtót, s kidugva rajta a fejét, azt mondaná mindenre, ami történik: „Dobzse, dobzse!" Ha az a márványba faragott kép, aki két sarkával egy fekvő oroszlánt tapos, csak kinyújtaná egyszerre a karját, s odamutatna az átelleni falra, s elkiáltaná magát: „Hova lett onnan az a kép, amit én odaállíttattam?" A hatalmas nagy dynasta, Thurzó az a márványszobor, az az eltűnt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, amit a lutheránussá lett püspök aranyozott bronzrámába helyeztetett el, szemközt a templom patrónusával, Szent Jakabbal.

S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mindazok az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, amidőn nagytiszteletű Zabeyer Jób uram arról a textusról tartott hatalmas prédikációt, hogyan verte meg Gideon az amalekitákat és filiszteusokat, kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczi Ferenc fejedelem, az amalekiták és filiszteusok pedig a németek és rácok. Verjük mi azokat! A prédikáció után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér őkegyelmességének hadi rendeleteit. Ámen!

A gyülekezet hallgatta azt nagy áhítattal, csak a szenátorok padjában hangzott fel közbe a hangos prüsszenés, orrfúvás; sorba járván a prédikáció alatt az öblös tubákos pikszis.

Ez a szenátorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona karzata alatt. Akkoriban készült ez, amikor Lőcse szabad köztársaság volt, tízek tanácsával és elnökkel. Valamennyi szuverén szenátornak címerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az akkor!

A prédikció végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán (Kramerius patrícius készíttette azt) a művészien előadott preludiumot, melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melódiái a Rákóczi-nóta búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál basszus hangja, s az ismeretes búgásra mind az egész gyülekezet talpra áll, s egy szívvel és szájjal rázendíti a zsolozsmát: „Eine feste Burg ist unser Gott!"

Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a lélek minden arcra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A gyermekekből férfiak, a férfiakból hősök, a nőkből kíntanúk (mártír) lesznek. A lelkesedés szent tüze gyújtogat. „Erős várunk nekünk az Isten!" Benne van e dalban minden, ami az embert a föld sarából felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az önfeláldozás, jellemerő, egész fel az istenimádásig! Kihívás a haragos bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez, se nem hókuszpókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép fölötti fülkében, aki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)

E zsolozsma éneklése alatt a tizenkét szenátor az oltár elé járul, ahol a nagytiszteletű úr kiosztja nekik az Úr vacsoráját. Úgy szokás, hogy esztendő utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bűneikért extra feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.

Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elöl a gyermekek, azután a nők, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután bezárják a templomot, s szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül maradnak egymással szemben.

Mikor Alauda uram a templomportale alól kilép, így szól Gosznowitzer patríciushoz, ki fél fejjel hátrább lépdegél mögötte:

- Protonotárius uram, ma meleg napunk lesz!

- Hisz a szemem is könnyezik a hidegtől. (Ezt Wencezlauz úrfi mondja, akinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)

- Nem hozzád szóltam. Érti, protonotárius úr?

- Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak fűtve.)

- Majd lehűtjük őket.

A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházához; elöl bíró uram egyedül, mellette a hosszú legényfia, aki az apja bőrtáskáját viszi a hóna alatt.

A lőcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé néző homlok­zatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási freskófestményű jelkép ékesíti; a Bölcsesség, egyik kezében négy összetekeredett kígyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában egy serleg, baljában egy kancsó, amiből a bort nem a serlegbe, hanem a háta mögé önti; a Türelem, aki egy báránykát vezet szalagon; az Erő, aki egy oszlopot emel a vállán; és az Igazság, szokás szerint pallossal és serpenyővel a kezében; mind nőnemen levő géniuszok. - Ellenben a feljárás a tanácsterembe az árkádok felől van, s ott a homlokzatot csak egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre ez van írva:

„Pulchritudo est civitatis Concordia." (A város szépsége egyetértés.)

Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai vastagok, mint a bástyák; az előcsarnoka maga egy tágas tornác, két sor tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piacra. Itt szokták tartani a díszlakomákat, amiket a város ad rendkívüli ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A kőküszöb a kettős ajtó egyik oldalán vályúsan van már kikopva. E nagy vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg egyenesen a boros pincébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.

A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a támlásszéke, hátlapján a rajta ülő címerével, az elején a városéval, s e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszegletű süveg: a rang emblémái.

Mert dacára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli, haját, bajuszát szittya­módra ereszti meg, mikor a lőcsei patrícius a tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja van, annak a hegyébe azt az ónémet palástot, amit még Salamon király alatt hoztak be a szász ősök erre a földre, a királyok által szentesített, a vérrel megoltalmazott ősprivilégiumok jelvényét.

Amint azt fölvették, leülnek a szenátor urak az asztal körül. A fiatal De Hortis a harangöntő mellé jut.

Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a bírónak ellenfele. Csakhogy nem akar nyíltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezőbb alkalmat várja. Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra a hatalmaskodó podesta ellen, aki úgy viseli magát, mint egy dózse. A túlsó oldalon ülő átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád patrícius, szappannal és viaszgyertyákkal nagyban kereskedő úr. Mind a ketten a közöttük ülő fiatal De Hortisnak a fülébe súgdosnak, a szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az oppozícióba.

Bíró uram figyelmét nem kerüli ki ez a suttogás, félrekacsingatás.

- Próbáljuk meg elébb „in anima vili": azaz, hogy „in carne vili" (hitvány párában, olcsó húsban) - dörmögi oda a főjegyzőnek, s aztán a táskájából elővéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyűlést.

- Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlő tanács urak! Íme itt vagyon őkegyel­mességének, Csikszentkirályi és Krasznahorkai báró Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk intézett intimatuma; melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el. Instans úrasszony ugyanis a főparancsnok úrnál remonstrált az ellen, miszerint a tanács limitatiója mellett őkegyelmének a háztartásához nem rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.

- Tizenkét font hús! - kiálta fel haragosan De Hortis uram, s nagyot ütött az öklével az asztalra.

- Ököllel tanácsasztalra ütés: bírság, egy pint bor! - diktálá csendesen Alauda uram.

- Jól van! Fizetem. De mármost kérdezem, hogy mire egy asszonynak tizenkét font hús? Hisz ennyit a híres nagyehető Klausz sem bírt elfogyasztani, aki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem póláltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a bőre fáintabb legyen?

- Csak csendesen, De Hortis szenátor uram - csitítá a szónokot a bíró. - Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem „guló", se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerű kulcsa e csodának az, hogy az urán, a fián, annak a nevelőjén, meg az asszonycselédein kívül még van tizenkét inasa.

- De hát minek hord magával tizenkét inast?

- No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy étekfogó, egy hajdú, egy kályhafűtő, egy szakács, egy kukta, egy kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász meg egy kengyelfutó. Mindenből csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lőcse város méltóságához a vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei ellen tegyen kifogásokat? Ha az őseink hallanák, akiknek idejében a vendég urak százra menő cselédséggel szálltak meg falaink közt, azt mondanák rá: „Pfuj! fösvény utódok."

Erre a többség helyeslő mormogása volt hallható. Ami azonban nem hűté le De Hortis ellenmondási kedvét.

- Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kísérettel hozzánk Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt, pecért, trombitást, bohócot is, szívesen látnók minden pereputtyostól; - de ilyen időben, mint a mostani...

Egy általános „ssssssssss" hang szakítá félbe a beszélőt, amitől az megijedt, s amint a két szomszédjára nézve, azt látta, hogy mind a ketten lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette bátorságát, s dörmögve ült le a helyére, „Hát hisz én nem bánom, ha egy egész tulkot vágnak is a számára mindennap."

A harangöntő a markából dörmögé e szavakat:

- Hiszen csak ne communicáltam volna ma! Majd megmutatnám én bíró uramnak.

Bíró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot, hogy tehát a város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.

- A próba kicsiben sikerült - súgá oda a főjegyzőnek -, most paulo majora canamus. (Nagyobbról daloljunk.)

- Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen újesztendő napja, amely napon Lőcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban székelő fejedelmi hadvezetőket. Jelenleg egy brigadéros generálist van szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, akinek méltóságát tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek a generálisság minden főtisztjei, az ő feleségeikkel együtt, a patríciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan megegyezünk és jóvá hagyhatjuk.

Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, amit az ösztökélésnek véve egy újabb kísérletre, fel is szólalt.

- De hát mégis - talán érdemes volna megtudni, hogy mennyiben fog kerülni ez a holnapi - barátságos ebéd?

Bíró uram intett a főjegyzőnek, mire az nagy üggyel-bajjal, mintha nehezen találna rá, előkereste a táskájából a kívánt étlapot, s foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, amiknek a végén ez a horribilis summa resultált:

„1645 forint 33 krcár."

De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok haruspexei előtt okvetlen kitörő zivatart jelentett volna.

Egyezerhatszáznegyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!

Csak bíró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte ő a maga parlamentjét, volt neki taktikája.

Mellette ült jobbról a főjegyző, balról Pobszt, városi kamarás, főrendű polgárnemes, a lengyel király főszállítmányosa; ez mind a kettő az ő embere volt.

- Majd egyenkint kiszopogassuk őket, mint az articsókát! - súgá a jegyzőnek. - Tessék csak pontonkint rekapitulálni azt a költséglajstromot.

Hanem az articsókának tövise is van!

- De már ennek állok elébe - dörmögé De Hortis uram, s mint a nekitűrkőző birokhős, felgyűrte a két karjáról a német palást bő ujjait. - Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!

- De Hortis szenátor uram - vágott a szavába Alauda uram -, kegyelmed felgyűrte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Bírsága egy pint bor.

- Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis ellene mondok ennek a projectumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz engem indulatba, ámbár annak is volna elég más lyuka -, hanem az, hogy mi itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen időben! nem bánom, ha lepisszegnek is, illik? nem illik? kimondom! ilyen időben, amikor a császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen lehetünk, hogy talán hóna­pokon át be leszünk zárva az őrsereggel együtt, arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak kiéheztetnek bennünket, s akkor mi egy dáridóban annyi mindent elfogyasztunk, amennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres őrségnek. Ezt difficultálom.

- Egy szál ősz haj se nőjön kegyelmednek emiatt a fején! - replikázott az ellenzéki szónoknak bíró uram. - Van a mi raktárainkban, úgyebár, kamarás uram, annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendős ostromot kiállunk. Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marcipánnal tartjuk ki őket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis szenátor uram; ne féltse kegyelmed a hasát.

A fiatal szenátor sehogy sem szerette, ha a hasára célozgattak. Hogy nevetni kezdtek, megrökönyödött és leült.

- Csak én ma ne communicáltam volna! - agyarkodék kalap alól a harangöntő nemes úr a szomszédjában.

A túlsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a híres kecskefaggyú gyertyák gyártója, amiket hét országra elhordanak.

- No én ugyan nem tartom a gyónócédulát a szájam elé - pattogott ez a nemes úr, De Hortishoz fordulva. - Most már csak hagyja rám, öcsémuram; majd én kötöm meg a nyakravalót bíró uram torkán.

Lássuk hát, hogy kötik meg bíró uram nyakravalóját?

- Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotarius úr - mondá engedékeny hangulattal Alauda uram. - A szenátor urak aztán törüljenek a tételekből tetszésük szerint; hiszen nem szentírás. Nem bánom, ha egynémely dolgot egészen kitörülnek is.

A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettő közül kilencnek ehhez igen nagy is a hajlandósága.

A protonotárius elkezdé a marhahúson. Exorbitans kvantum volt biz az.

- No de ez ellen ne szóljunk, mert a szenátor uraknak egyike az érdemes mészáros céhnek az elöljárója - súgá De Hortisnak a bal oldali szomszédja.

Egy hanggal apadt a zúgolódás.

Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepozíciónál egészen hasonló tekintet fordult elő. A sör-praeli­minarénál erősen volt érdekelve a harmadik; az aszúboroknál meg a negyedik, a méhser‑, a marcafánk- és viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy szenátor, a tételek egész rendben ratifikálódtak.

Pobszt szenátor, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit nagyon elővett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével bíró uram térdén, s a szemöldökével egyet inte. Az odasúgott neki, mintha tubákkal kínálná.

- Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és vasat feltálaltatni; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva éreznék magukat rögtön.

Végtére azonban mégis az utolsó pozícióban olyan furcsa számarányok fordultak elő, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított szenátorok is elkezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis, s duóban kiabálták:

- Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = húsz forint! Nádméz = harminchárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kalmusgyökér = hét forint!

- Estére pedig illuminatio lészen - harsogtatá, re quasi bene gesta, Alauda uram -, négy mécset minden ablakba.

Az illuminátió szóra Trux uramnak a hangja egyszerre elkezdett vastagból vékonnyá lenni, s aztán folyvást lassúbbá vált; mikor a négy mécs kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: „magyar bors = négy forint; - ez nem is sok!" - úgy hogy utoljára De Hortis azon vette észre magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, amikor a rettenetes vádat kiejté:

- És sáfrány = tizennégy forint!

Ő ijedt meg, mikor azt látta, hogy senki sem ijed meg.

- Nos? hát? mi az? - kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.

- Hát! ez a sáfrány!

- Igenis, jóféle sáfrány.

- De tizennégy forint árú sáfrány!

- Hát a sáfrány drága.

- Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a tehénnek nem a szénát. Én is láttam már egyszer sáfrányt a levesben; tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint árú sáfrány. Ezer kék ördög!

- Az „ezer ördög"-gel való káromkodásért - bírság egy pint bor!

- No hát csak kilencszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy forint árú sáfránnyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de Rákóczi fejedelem egész kompánia palotásának a mundérját mind sárgára nem festem.

Bíró uram most felállt a székéről, s tekintélyének egész súlyával vágott közbe.

- De Hortis szenátor uram amiért kegyelmed Rákóczi Ferenc fejedelem urunk őfelségének titulussát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.

De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján; aztán megcsóválta a fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett „bírság" pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sűrűen az ellenzéki szónokok. - Így pedig „duplex libelli dos est" (kettős haszna van a könyvecskének). Először a tanácskozási illem fenntartatik; másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt („pro publico bono") a bírságok pintjei közcélra világítanak.

Boldog idők voltak...

...Ha visszatérnének.

V. FEJEZET
A tizenkét apostol - A feltámadt Lázár

A kurrens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy „Pfiff"-re felfüggesztetett, amely idő alatt protonotarius uram a határozatot a protocollumba beírja, addig őt magára hagyják, assecurálván afelől, hogy az ő osztályrésze fennhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utánagondolkozni a történteknek, s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét visszatér.

Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt, az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pincébe).

- Feras mihi clavim pincernarum! - parancsol bíró uram az ajtónállónak.

Ezt a díszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű: Wencezlauz úrfi. Így kezdik azt. Azért mégis szenátor lesz belőle, mire az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.

Azért osztá a pincekulcs-előhozató parancsot bíró uram Tacitus klasszikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori bírót ilyen alkalommal: Bíró mondá „Tulas mihi clavim!" Janitor felelé „feram". Bíró kérdé „Feristi jam clavim?" Janitor felelé „tuli".

Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a fero, tuli, latum, ferre. Aki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne nyúljon hozzá, mert megrúgja.

Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, aki híressé tette magát holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát „Jupitris"-nek mondta.

- Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulassza a tanácsterem ajtaját maga után betenni.

- Hát a janitor mire való?

- Annak kötelessége az „extenebratio".

- Vagy úgy!

Wencezlauz felnyitá a kis ajtót, s a szenátus lelépegetett a szűk kőlépcsőkön a sanctuariumba.

Valóban sanctuarium.

Ahol egymás sorjában áll a tizenkét apostol - művészi vésővel kifaragva - hordók fenekére.

Huszonnégy akósok.

Tokaji borral van az megtöltve mind.

Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!

Legfeljebb gönci hordókban rejtegették azt, ami harmadfél akót tartalmaz. Nagy potentát az, aki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a kincset. Ezt az átlátszó aranyat; ezt a cseppfolyóvá lett déli napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem részegül meg, csak felmagasztosul. S ennek a bölcsességét minden nép megérti és szívesen beveszi. Azért apostolok ők, akik ilyen malaszttal teljesek.

Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az esszencia! A lélek! Mély pietással és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő átalagot; amire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a „divina providentia"; ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott, üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad, ebben csak hinni kell.

Lőcse város ez idő szerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a hegyaljai szőlőknek a birtokosa.

A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermő birtokot. Az összes tokaji borokat nekik adományozá.

(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kuruc magyarok lettek volna tőle!)

Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor a Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok, s lefoglalta a hegyaljai termésüket, nyolcezer forintot fizettek neki váltságdíjul, s mikor később I. Rákóczi György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább mellé álltak, s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket el ne rontsa.

Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ocskay, Vetéssy (Rákóczi franciaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versailles-ig, ajándékul királyoknak és miniszterek­nek, apró átalagokban. Nagy Péter cár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.

Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.

A pincebolt előtt van egy tornác, amit felülről világít meg az utcakövezettel egyszint levő mély ablak - homályosan; rusztikus oszlopok közé szorított szűk gádor; melyben az ülőhelyet csak a falból kirúgó kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé tartva vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.

Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a „bírság" pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz akós szolgált, akinek neve volt Kajafás.

Kajafás nem aszú, han

Oldal: A lőcsei fehérasszony
Cselényiné Kiss Margit honlapja - © 2008 - 2024 - ancimanci.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat